Törökország

Ez most egy hosszabb, leíró, mesélős történet lesz, terápiás jelleggel, mert itt van mit kiheverni sajnos. De minden nehézség ellenére alig várom, hogy visszatérjek Törökországba, mert lenyűgöző a táj!

A kezdetek és a baljós előjelek

Edvárd sok ismerőse mesélt olyan sztorikat, hogy bajba kerültek, a hatóság nem nézte jó szemmel, hogy kígyót keresnek és fotóznak és ezért bevitték őket, meg letöröltették velük a fotókat. Voltak, akik emiatt már nem is terveznek ide utazni, és többen is mondták, nagyon megviselte őket ez a dolog, és nem javasolják, hogy mi is ide jöjjünk, de olyan kígyók élnek itt, amik nagyon különlegesek, máshol nincsenek, és nagyon szerettük volna őket látni, ezért mindenképpen fel szerettük volna fedezni kicsit Törökországot is. 

Persze, kicsit féltünk, nem tudtuk, mire számítsunk, de igyekeztünk bízni a szerencsében…

A görög határon egy óra volt átérni, és rögtön a török határon azzal szembesültünk, hogy nem működik az internetünk. Először még semmi rosszra nem gondoltunk. A határőr kérte, hogy mutassuk meg a biztosításunkat, és amikor próbáltuk megnyitni a Dropboxon, nem sikerült. És ott állt az üzenet: a Starlink Törökországban nem elérhető… Edvárd első gondolata az volt, hogy akkor menjünk vissza Görögországba, hogy tervet kovácsoljunk, hogy mi legyen, merre menjünk, mert internet nélkül se navigálni, se dolgozni nem tudunk. Én mondtam neki, hogy még ne induljunk sehova, gondolkodjunk. A határőr azt mondta, mindegy, nem kell a biztosítási papír, mehetünk, szóval továbbmentünk és az első adandó helyen Edvárd vett egy vodafonos SIM-kártyát internettel. Kb. 20 ezer forint volt 25 GB, eléggé sokalltam az árát, főleg, mivel előtte pár nappal fizettem ki a Starlinket, 40 ezer forintot. 

Küzdelem az internet hiánya miatt

Eddigre Edvárd is megnyugodott, felszívta magát és azt találta ki, hogy majd elleszünk a SIM-kártyás nettel, meg ha kell, akkor majd internetkávézóba megyünk. Ez így szépen is hangzott, de a netünk nem működött a hegyen, mert nem volt térerő, le kellett menni mindig a városba. És egyik nap, éppen amikor csoportos órám lett volna, egyszerűen nem működött a net, pedig biztosan nem fogyott ki. Előtte még semmi baja nem volt, és amikor mentem volna a hívásba, egyszerűen nem működött. Épp egy benzinkútnál voltunk, próbáltunk segítséget kérni, hogy az ottani wifit használhassuk, de (bocsánat a kifejezésért) le se szartak minket. Elmutogatták, hogy nem tudják a jelszót, de azt is csak olyan kelletlenül, oda se akartak figyelni ránk. Úgyhogy bementünk a belvárosba, ahol elkezdtünk találomra nézelődni, hiszen a térképet nem tudtuk használni. Az egyik boltban megláttam, hogy egy fiatal srác az eladó, reméltem, hogy akkor tud angolul, és bementem, hogy megkérdezzem, hol van egy internetkávézó. Az eladó srác nem akart segíteni, de mutatta, hogy a haverja, aki ott ült egy széken és telefonált, majd ő segít. A srác rendes volt, még a hívásban volt, amikor megkérdezte, miben tud segíteni, mondtam, hogy internetkávézót keresek, mondta, hogy egy pillanat, és amikor lerakta a hívást, mondta, hogy egyszer balra, aztán jobbra és ott lesz jobb oldalt. Nem beszélt teljesen jól angolul, de ennyi tudás pont elég volt ahhoz, hogy segítsen. 

Elmentünk tehát egy internetkávézóba. Ekkorra már az órám fele eltelt, és szólni sem tudtam a diákoknak, hogy hol vagyok, nagyon kellemetlenül éreztem magam, de annyira tehetetlen voltam, hogy még csak nem is lettem dühös vagy ideges. Az internetkávézóba csak én mentem be, Edvárd kint maradt Ottóval (nem kutyabarátak a helyek, sőt a legtöbb helyen kóborkutyák tömkelege van). A srác persze nem beszélt angolul, de elmutogattam neki, hogy kell wifi. A telefonomra csinált, de láttam, hogy a wifi neve az volt “iPhone”, ez semmi jót nem sejtetett, de így végre tudtam a Google fordítót használni, amivel “megbeszéltem” vele, hogy másfél órát szeretnék maradni, laptopról dolgozni és a végén fizetek. A srácnak fogalma sem volt, hogy lehet ilyen helyzetben kommunikálni, meg sem próbált megértetni velem bármit, ő maga nem is fordítózott, pedig ott volt előtte a gép és a telefonja is, amiről netet osztott nekem, úgyhogy nekem kellett ujjal mutatni és kérdezni, hogy “Oké?” 

Leültem, lepakoltam, beírta a laptopomon is a jelszót és már mentem is gyorsan a hívásba. Egy kitartó diákom még mindig várt, a többieknek írtam üzenetet, de az óra pár perc után véget is ért, elmúlt a wifi. Láttam, hogy a srác telefonál, szóval a gyanúm beigazolódott. A saját telefonja internetét osztotta meg velem, amit nem lehet használni hívás közben. Amikor letette, a ChatGPT-vel lefordítattam azt az üzenetet, hogy én is azt a wifit szeretném használni, amit az itteni gépek, az iPhone net nem jó, mert videóhívást kell csinálnom és ahhoz stabil net kell. A srác nem akart odajönni, hiába jeleztem neki, hogy kellene a segítség, de végül csak rávettem, elolvasta, amit írt a ChatGPT és beírta a rendes wifi jelszavát. Már majdnem megkönnyebbültem, hogy legalább a konzultáció, ami a következő hívásom lesz, sikerülni fog… 

Korai volt az öröm, mert a wifi nagyon akadozott, lassú volt, sokszor nem értettük egymást a lánnyal, pedig minden hívásom közül ezek a konzultációk a legfontosabbak, mert ez az első találkozás a potenciális diákkal, és ha ez a beszélgetés nem sikerül jól, akkor nem fog velem tanulni. Végül a hívás felénél kidobott a net és nem is tudtam visszajutni, és eddigre már annyi kudarcélményem volt, hogy nem is akartam erőltetni, a sírás határán voltam és a fiú se volt segítőkész, úgyhogy amikor újra lett egy kis net, írtam egy emailt a lánynak, és kijöttem az internetkávézóból. Előtte megkérdeztem a srácot, hogy mennyi lesz, bár nem éreztem úgy, hogy megkaptam a szolgáltatást, amiért jöttem, és ő azt mutatta, hogy semmi, úgyhogy örültem, hogy legalább nem kell fizetni a semmiért, és nem is tudtam volna kifizetni, mert a pénz Edvárdnál volt, aki a kocsiban várt rám Ottóval. Még volt fél óra a megbeszélt időpontig, hogy jön értem, úgyhogy elindultam egyedül a kocsihoz, de hamar rájöttem, hogy nem tudom az utat, nem tudom, hol áll a kocsi, csak addig a boltig tudnék elmenni, ahol megkérdeztem, hol van az internetkávézó. Próbáltam felhívni, de nem kapcsolt, írtam sms-t, de nem reagált, úgyhogy ott szobroztam a napon fél órát, miközben az emberek mentek mindenfelé, beszélgettek, sétáltak, vásároltak és mindenki furcsán nézett rám én meg hülyén éreztem magam egy 98%-ban muszlimok lakta országban pólóban, rövidnadrágban, fejkendő nélkül…

Este volt még két órám. Már előre fájt a hasam, hogy azokkal is mi lesz. Fontolgattuk, hogy lemondom az összes órámat a hétre és inkább megindulunk nagy erőkkel Grúzia felé, útközben meg-megállva rövid időre kígyós helyeken, de alapvetően igyekezve a határ felé, de aztán elvetettük az ötletet, mert négy új diákkal is lett volna órám és nem akartam így kezdeni velük, hogy még egyszer sem találkoztunk a konzultáción kívül, a pénzük már nálam van és rögtön lemondom az órákat. Végül megtartotttam őket a SIM-kártyás netről, és egész tűrhető volt.

Kígyózás

Felmentünk egy hegyre, ahol a Vipera anatolica nevű fajt kerestük. A hegyen kis falvak voltak, illetve pásztorok, szóval amikor reggel kimentünk keresni és hallottam, hogy közeledik a nyáj, bennem azonnal bekapcsolt a Görögországban szerzett kutyától való rettegés és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy ne találkozzak a kutyákkal. Nem is találtam semmit, Edvárd látott egy kígyót, de elszaladt. Másnap is kerestünk, akkor mindketten találtunk egyet-egyet, nagyon szépek voltak, a farkukon a világos folt olyan volt, mintha világítana.

A hegy tetején fehér kockák magasodtak és a táborhelyünk körül is mindenfelé. Márványt bányásztak, és akkora darabokban vágták ki az értékes kőzetet, hogy alig hittük el. Felmásztunk a hegy tetejére, ahonnan levágták a darabokat. Volt egy kőfolyásos rész, ami veszélyes volt, nagyon csúszott, alattunk a szakadék, két kéz, két láb és két térd, így mentem felfelé, de valahányszor megcsúsztam, nagyon megijedtem, majdnem bepánikoltam, mint Görögországban, de láttam, hogy csak pár méter és utána jó lesz. Fent aztán megint infarktust kaptam, mikor megláttam, hogy Ottó a kivágott és a hegy szélére rendezett kockákon ugrál. A kivágott márvány helyén még cseppkövet is láttunk. Gyönyörködtünk kicsit a tájban, néztük a madarakat, szedtem fűszernövényeket és lementünk a kocsihoz. Ettünk, összepakoltunk és már indultunk is.

Elképesztően gyönyörű hegyeken mentünk keresztül a hegyről lejövet, a térképen egy nagy fehérség volt az egész, mert főleg sziklás, alig füves részek voltak, lenyűgöző sziklaformációkkal és kilátással. Hosszú idő volt megtenni a 30 km-t a hegyen (és fullasztó por jött be), de a látvány minden pénzt megért. Érdekes volt, hogy még ebben a kietlen tájban is voltak műanyag ponyvákból tákolt pásztorszállások, láttunk egy birkanyájat is.

Montivipera bulgardaghica viperát mentünk keresni az új helyen. Itt is volt három pásztorszállás, de a kutyákkal szerencsére egyik nap sem találkoztunk, talán nem is voltak. Összesen fejenként kb. 13 órát kerestük az állatot, de semmit nem találtunk. Volt egy csodálatos, nagyon idős fa, borókából, azt lefotóztuk és ott reggeliztem. Közelről látszott, hogy már hasgattak le belőle darabokat és a tűz is megkapta, de jó állapotban volt.

Útközben még megálltunk egy erdős helyen, hátha majd ott találunk, mert a hegyről lejövet lett újra térerő és internet és Edvárd megnézte, hogy az iNaturaliston az erdőből vannak adatai a fajnak. Keresgéltünk egy kicsit itt is, de nem tudtunk sok időt rászánni és kicsit nehezen mászható volt a hely, úgyhogy egy óra után ráhagytuk. Kígyót nem láttunk, de török csuszkákat igen.

Ezután egy sziklás, kövecses helyre mentünk, ahol Montivipera albizonát kerestünk. Edvárd talált két vedlést, de ennyi volt. Kevés idő volt keresni, mert reggel hideg volt, felhő és köd, és mire kisütött a nap, mennünk kellett a városba, hogy tudjak tanítani. Másfél órával korábban oda szerettem volna érni, hogy még tudjak készülni, és ha nem lesz jó az első hely, legyen idő másikat keresni, de mikor kiértünk a köves útra és lett internet, kiderült, hogy az út nem félóra, hanem 50 perc, így nem sok időm maradt, már a kocsiból, telefonról elkezdtem készülni. Az internetkávézó ezúttal okés volt, bár nem engedték használni a saját eszközeimet és a Google kétfaktoros hitelesítése miatt majdnem nem jutottam be a saját órámra, de végül nem ez volt a legnagyobb bajom… Óra után mentünk a Ford szervizbe, mert útközben azt írta ki az autó, hogy “check engine now”, és a szervizben emiatt a vártnál sokkal hosszabb látogatást tettünk…

Alvás a szervizben

Délután fél kettőkor értünk a szervizhez, rögtön neki is fogtak a kocsinak, bár senki nem beszélt angolul, ezért mutogatni és fordítózni kellett. A turbót kellett kicserélni, amihez volt is alkatrészük készleten, de egyszercsak kitalálták, hogy menjünk át a kocsival az egyik szomszédos szervizbe. Edvárd és a szerelő átmentek, én addig ott szobroztam az olajos betonon Ottóval. Még sétálni sem lehetett vele, mert hallottam, hogy itt is vannak kóborkutyák. Eddigre már beesteledett és hideg lett, víz sem volt nálam és nem is ettem. Közben a szerelők mutatták, hogy menjek be az utcáról és üljek le a váróban, de én nem ismertem a járást, és nem is akartam eltűnni, hogy aztán Edvárd ne találjon, ha visszaér, meg nem is értettem, hogy a kutyával mehetek-e, szóval jeleztem, hogy nem kell, köszi. De az ember megint jött és mutatta, hogy menjek be és szólt a többieknek, hogy ültessenek le. Ő közben hazament (talán ő volt a főnök), a szerelők meg egy olajfoltos kanapéra mutattak ott kint, hogy oda üljek le. Mondtam, hogy én oda biztos nem, erre szereztek egy nőt, aki felkísért az emeletre Ottóval és leültetett a női váróban. Ottó nagyon türelmetlen volt, előadta, hogy ő már mindjárt éhen döglik és amúgy is minek vagyunk itt, Edvárd nélkül, nem lehetett megnyugtatni. 

Egy idő után Edvárd is megérkezett, együtt vártunk tovább. Aztán jött egy szerelő, mondta, hogy kövessük, és addigra a kocsi már egy harmadik helyen volt, ahol a “kompjúterét” próbálták megbűvölni. Ottóval bementünk a kocsiba, megetettem, és egy idő után Edvárddal elkezdtünk filmet nézni, mert láttuk, hogy nem halad a dolog. Este tízkor már szóltunk a szerelőknek, hogy hagyják rá, kimerültek vagyunk, pihenni szeretnénk, de ők azt mondták, csinálni akarják, hogy ha már itt vagyunk, kész legyen és amúgy sem lehet menni a kocsival sehova. Végül este fél 12-kor hagyták rá, nem lett kész, szóval ott kellett aludni a szerelőnél, a városban, egy forgalmas, soksávos út mellett, a zajban, fényben, vécé nélkül (a törökök imádják a hatalmas autópályákat és autóutakat amúgy és meglepően jó az útminőség).

Amúgy az órámat is ott kellett megtartani a kocsiból, a szerelőnél, és nagyon rossz volt, mert közben flexeltek, hegesztettek, csavarokat húztak meg, ami meglepően hangos, többször beindították a motort, sőt, az órám még véget sem ért, amikor a szerelő egyszercsak elindult a kocsival, én meg ott ültem hátul az asztalnál, videóhívásban a diákkal, nagyon ijesztő volt.

Furcsán mérik az időt, mert mindig azt mondták, még fél óra, de aztán még négy és fél óra telt el, és nem lett kész, este végül azt mondták, másnap jönnek korán. Nyolckor nyitott a műhely, és fél tizenegyig semmit nem csináltak.

Nagyon megviselt a dolog. Órákig téblábolni a mindenhol olajos szerelőnél a kutyával, fázva, éhesen, mosdó nélkül, és nem tudva, hogy végül mennyibe fog kerülni és mikor lesz kész. Végre kezdtünk anyagilag helyreállni és nem ötezer forintból gazdálkodni, erre megint nagy kiadás elé néztünk, mert az elején, mikor még nem volt a számítógép hiba, akkor azt mondták, legfeljebb 1000 euró lesz, nekünk pedig mindent összeszedve nagyjából ennyi pénzük volt összesen.

Itt egyébként megtapasztaltuk a vendégszeretet, mert miközben vártunk, folyamatosan hozták a török teákat a tipikus, tulipán alakú pohárból (ami amúgy nem jött jól, mert nem volt mosdó, és amúgy sem iszom koffeineset, főleg nem estére, úgyhogy mindet Edvárdnak kellett meginnia). Este, mikor megbeszéltük, hogy ott kell maradnunk, nem tudunk elmenni a kocsival, akkor hoztak nekünk vizet egy 19 literes flakonban és vettek nekünk pár rágcsát is mellé a boltban, pedig nem kértük, és folyamatosan kérdezték Edvárdot, hogy nem fázik-e, szerezzenek-e neki valami ruhát. Szóval igyekeztek, hogy minél kevésbé szenvedjünk, de azért nagyon megviselt minket a dolog. 

Végül kereken 24 órát töltöttünk a szerelőnél, és közben kifogyott a török mobilnetünk is, úgyhogy a szerviz wifijét használva próbáltuk a különböző bankszámláinkról a Revolutra, majd onnan a szerelő bankszámlájára terelni a pénzt.

Utána még megálltunk a városban internetet venni és enni valamit, mert el voltunk már éhezve teljesen. Mivel én nem szeretem a kecske és a birkahúst, a tejre meg allergiás vagyok, így elég nehéz volt bármit is kitalálni, de találtunk egy marhaburgerezőt, ahol fejenként 269 török líráért csináltak nekünk egy hamburgert, amiben ugyan hagymán kívül semmi zöldség nem volt, mégis nagyon finom volt és jó volt végre enni valami igazit, főleg, hogy meg voltunk könnyebbülve, hogy elkészült a kocsi. Az előre megbeszélt 1000 eurón felül amúgy még fel akarták számolni a kompjúterjavítás költségét is, de Edvárd azt mondta, nem fizeti ki azt a 6000 lírát (kb. 50.000 forint), mire a szerelő azt írta neki a fordítóban: “végülis, te vagy a vendég”. 

Nem jutottunk messzire, mikor Edvárd észrevette, hogy csöpög a kocsiból az olaj. Először úgy volt vele, hogy semmi baj, ez csak a kifolyt olaj, ahogy ott szereltek, majd letörli vagy lemosatjuk és nem fog csöpögni.

Estére egy tóparti helyre mentünk aludni, de a vizet csak reggel láthattuk, mert sötét volt, amikor odaértünk. Reggel pedig elindultunk visszafelé, mert addigra megbizonyosodtunk róla, hogy valóban folyik az olaj. Edvárd szólt a szerelőnek, hogy megyünk, ő pedig mondta, hogy maradjunk, ahol vagyunk, jön oda hozzánk, így végül félúton találkoztunk és egy benzinkúton tartottam meg két magyarórámat is. Egy tömítőgyűrűt kellett kicserélni és pótolni az elfolyt olajat, aztán mehettünk is tovább. 

Kemping Erzincan közelében

Az úticélunk egy kemping volt, mert egy hónapja nem tusoltunk és már eléggé ránkfért, valamint a ruháinkat is ki akartuk mosni, mert már nem volt szinte semmi tiszta ruhánk és ágyneműnk. Kapkodva mentünk, mert oda akartunk érni még az esti óráim előtt, hogy miközben én tanítok, Edvárd ki tudja mosni a ruhákat, hogy aztán mehessünk is tovább, hogy egy viperás helyen éjszakázhassunk, hogy reggel már tudjunk keresni, de aztán mégis a kempingben aludtunk. Egyrészt azért, mert este kilenckor végeztem az óráimmal, és már túl fáradtak voltunk továbbmenni, másrészt pedig azért, mert a kempingben mosógép volt, de szárítógép nem, és nem tudtuk volna hova rakni a vizes ruháinkat. Így sem fértek ki a szárítókötelekre, vaskorlátokra és a kocsiban a polcokra is teregettünk. 

Másnap reggel fél hatkor ébresztett Ottó, úgyhogy láthattam a napfelkeltét. Aztán kilenckor valóban fel is keltünk. Én kimentem leszedni és elhajtogatni a ruhákat, amiket este Edvárd kimosott. Ami még nem volt száraz, azokat átraktam az árnyékból a napra. Közben ettem azt a fura, itteni dinnyét reggelire. Nem volt rossz, de valahogy jó sem. Szokatlan volt. Kívül sárga és sötétzöld foltos, belül halványzöld volt. Ettem egy kis vöröslencsét is, de egyikkel sem tudtam jóllakni. Aztán elmosogattam. Már ki tudja, hány napja nem volt vizünk, a semmi kis vizet kellett beosztani, aztán az a vizünk volt, amit a szerelők hoztak. A kempingben Edvárd töltött egy kannával, azt használtam a mosogatáshoz. A ruhákat elraktam a szekrénybe, ott is rendet raktam magamnak és Edvárdnál is. Aztán elmentem tusolni, mert este nem sikerült meleg vízhez jutnom és inkább kihagytam a tusolást. Aztán amíg Edvárd tusolt, a kerti csapnál kimostam a bakancsaimat, a nagyot és a kicsit is. Ottót addig kikötöttem magamhoz egy fánál, hogy ne kószáljon, mert egész reggel szanaszét járkált. Féltünk, hogy meg fognak rá vagy ránk haragudni. Utána leszedtem a maradék ruhát, ami addigra megszáradt, azokat is elraktam és elpakoltam, amiket elmosogattam. Nagyon jól elvoltam a ruhákkal és a cipőmosással, kint voltam a napon, nyugalomban, egyedül, nem kellett dolgozni, se stresszelni, és mezítláb voltam a fűben, amíg a cipőimet mostam. Az egyetlen baj a hatalmas éhség volt, az elmúlt napokban nem ettem rendesen, az egyetlen jó kaja a hamburger volt, ami viszont nem a legegészségesebb, de legalább komplex étel volt, nem csak szénhidrát. 

Miután Edvárd is elkészült a fürdéssel, fizetett. 800 líra volt az éjszakázás, a két adag mosás és a tusolás. A kemping otthonos volt és nyugodt, a szállásadóink egy idős néni és a férje, valamint a fiuk volt, kedvesek voltak. A véleményeknél olvastam, hogy negyven éve vették azt a területet, beültették fával. Maga a kemping kissé leromlott állapotú volt, elkélt volna a felújítás. A fürdőszobában az egyik csap és az egyik zuhanyzó is csöpögött, csak az egyik zuhanyzóban volt meleg víz és nagyon alacsony volt a víznyomás. A tisztaság elfogadható volt, bár az én mércémmel mérve lehetett volna sokkal jobb. Közel volt a nagy út, ezért a forgalom zaja nagyon behallatszott, de nagyon szép, árnyas fák voltak és sok fedett kiülőhely, padokkal és asztallal, ahol szívesen teáztam vagy kávéztam volna. Hangulatos volt a hely a hiányosságai ellenére is, és amikor elkészült, biztos nagyon modern és szép volt, még most is látszik az egykori szépsége. Szóval, jól éreztem magam, és kicsit jó is volt egyedül lenni a kertben, amíg a ruhákat hajtogattam és a bakancsaimat mostam, Edvárd pedig a kocsiban dolgozott.

Erzincanban

Utána elindultunk, és kisvártatva megérkeztünk Erzincan városba, ahol gyalogosan fedeztük fel a környéket. Ottó is jött velünk, és bárhol megálltunk, mindenki megszeretgette. Egy boltsoron haladtunk végig, ahol volt vagy öt szőnyegeket árusító bolt. Eszembe is jutott, hogy milyen jó lenne bemenni egy török házba, megnézni, hogy milyen belülről. Aztán a sok szőnyeg és elektronikai bolt után végre megtaláltuk az élelmiszerboltokat. Kisboltokat választottunk. Először a zöldséget és gyümölcsöt szereztük be. Most kapható a legfinomabb szőlő, barack és paradicsom. Vettünk valami óriás, itteni babot is, hüvelyestől. A zöldséges után megláttam egy helyet, ahol ekmek, azaz kenyér volt kapható. Edvárd ment be itt, mert én kint maradtam Ottóval, akit addig mindenki összevissza szeretgetett. Edvárd vett azt a tipikus, felmetszett hosszúkás kis kenyeret meg egy ahhoz hasonlót, ami nem volt bemetszve, hanem szezámmag volt rajta, valamint egy lapos kör alakú kenyeret és azt a szezámmagos karikát, amit már vettünk korábban is. A kocsihoz visszafelé meg akartunk állni egy baklavalaria helyen, amit még odafelé kinéztünk, de épp zárva volt, noha pár ember ült a teraszán. A mellette lévő helyen viszont nagyon finom, olvadt sajtos bureket reklámoztak képen, rávettem Edvárdot, hogy vegyen magának, mert tudom, hogy szereti az ilyesmit. Apró, savanyított zöld csípőspaprikával találták, és Ayrannal kérte. Nagyon ízlett neki, jól is nézett ki. Közben megjött a boltos a baklavalariába, úgyhogy átmentünk oda is. Edvárd négyféle apró baklavát kért, mindegyikből egyet, de végül hatot kaptunk és egy-egy teát is. Finom volt, de rendes reggeli nélkül azért nem annyira örült a hasam a rengeteg szénhidrátnak. A bácsi még marasztalni akart minket még egy teára, de nem maradtunk. Közben egy vásárló nagy fém tálcákon vitte el a baklavákat. 

Ezután felmentünk a hegyre. Majd meghaltunk a fáradtságtól. Útközben rengeteg birkanyájat láttunk, és hatalmasak voltak, ennek megfelelően túl is volt legeltetve minden. Épp csinálták amúgy az utat, láttuk a munkagépeket és a munkásokat is. Volt egy elütött Vipera sakoi is, még egészen friss volt, gyönyörű lehetett élve, nagyon sajnáltam, hogy már nem él, de így legalább tudtuk, hogy ott van vipera. Kis patakok és tavacskák is voltak, és láttunk teheneket, lovakat és szamarakat is. Ott akartunk maradni, de nem volt hol megállni, és nem volt vizünk, ezért végül továbbmentünk és végül nagyon jó táborhelyet találtunk, ami nem a nagy út mellett van és jó tágas, sima placc, nem lejt az autó semerre. Útközben vizet is töltöttünk, én töltöttem a kannákat, Edvárd pedig bepakolta őket. Közben nyolc nagy kutya odajött, ugattak és morogtak, persze Ottó is válaszolt. Én inkább beszálltam a kocsiba, de Edvárd kint maradt velük. A tulaj odajött kocsival és hazazavarta őket. Volt egy, ami csak beállt Edvárd elé, nem is ugatott, a többiekkel szemben volt, mintha őrizné, miközben a többiek, főleg a "kicsik" (fiatalok, amik fiatal koruk ellenére hatalmasak) ugattak. 

Jó hideg volt fenn a hegyen, fel kellett venni a meleg ruhákat, pedig a városban rövidnadrág-pólóban járkáltam, itt már kabát kellett. Este egyszercsak láttuk, hogy ég a hegy, de nem csináltunk semmit, mert nem volt ötletünk, mit kéne, meg Edvárd szerint nem lesz semmi, várjunk. Erről később még lesz szó…

Viperákban dúskálás

Másnap már hajnalban felébredtünk, de nem azért, mert olyan kipihentek voltunk, hanem mert annyira fáztunk. 10 fok a lakóban, és 2-3 fok volt odakint. Edvárd egy kicsit belemegített a sütővel, mert bár még a túra elején megvettük a csere állófűtést, azóta sem lett beszerelve, és az amúgy is csak 1600 méter tengerszint feletti magasságig működik, mi pedig 2500 méteren voltunk, úgyhogy azt amúgy sem lehetett volna használni. Betakargattuk Ottót is az ágyában és próbáltunk még aludni. 

Reggel aztán pikkpakk összepakoltunk és indultunk kifelé keresni. A hatodik percben meg is lett Edvárdnak az első Vipera sakoi bébi. Utána még összesen hét lett és két vedlés. Az egyik viperát Ottó találta. Kicsit távolabb volt tőlünk és egyszercsak azt látjuk, hogy lefelé néz és közben többször hátrahőköl. Gondoltuk, hogy vipera, úgyhogy Edvárd rögtön futott oda, én pedig a kesztyűjét és a fényképezőgépét vittem utána. Egy szép nagy nőstény vipera volt. Nagyon örültünk, hogy dúskálhattunk a viperákban, Koszovó óta nem volt ilyen.

Amikor hazaértünk, főztünk tojáslevest, ettünk és mentünk kifelé megint. Akkor lett még négy kígyó és egy vedlés.

Láttunk bébi gyíkokat is, valami Darevskia faj, nagyon szépek voltak, a farkuk zöld, zöldeskék volt, de egy pillanatra sem álltak meg.

Közben láttunk rengeteg, de tényleg rengeteg ragadozómadarat is. Pusztai ölyveket egész közelről, egy törpesast, szirti sasokat és egyszer a levegőben láttunk messziről, távcsővel egy hatalmas ragadozómadár-csapatot, voltak vagy ötvenen vagy ki tudja, hányan, nagyon sokan. A gyurgyalagokat is hallottuk folyamatosan. Láttuk a nyájakat is, de szerencsére mindig el tudtuk őket kerülni messzire. Volt egy hely, ahol olyan volt, mintha kanyon lenne, Edvárd szerint ott beszakadt egy barlang.

Találkozás a rettegett hatósággal

Sok ismerőstől hallottuk, hogy a hatóság nem szereti a kígyászokat, hogy bevitték őket, hogy letöröltették velük a fotókat, volt, aki azt mondta, hogy nagyon megviselte, meg hogy ő inkább nem megy Törökországba többé, ezért jócskán bennünk volt a félsz, hogy mi lesz, ha minket is bevisznek, megszivatnak. Ezért a szívem is megállt, amikor a délutáni pihenésben egyszercsak megállt mellettünk egy fehér terepjáró és négy fegyveres katona szállt ki belőle. Edvárd előadta nekik, hogy madarászok vagyunk, még a madárhatározót is megmutatta, de ők két perc alatt megtalálták a ConsHerpVan Instagram oldalunkat, ami tele van viperafotóval, szóval nem volt mit tagadni. Nem nagyon beszéltek angolul, így csak annyit mondtak, hogy ez egy veszélyes hely, meg hogy ne gyújtsunk tüzet és hogy itt természetes gázok vannak. Azt is mondták, hogy maradhatunk, nincs probléma, sőt, bemutatkoztak Edvárdnak és kezet fogtak vele és az egyik közös fotót is kért és cigivel is megkínálták (velem nem kommunikáltak, de egy ponton eszükbe jutott tőlem is megkérdezni, hogy tudok-e törökül. A nő az nem igazán létezik itt.) Talán tetszett nekik, hogy Magyarisztánból jöttünk, mondták, hogy a magyar és a török az jóbarát. Aztán elmentek, én pedig felmostam a padlót, letöröltem a bútorokat és lemostam a kocsi hátsó ablakait kívülről, meg lemostam az olajfoltos ujjlenyomatokat a motorháztetőről és az ajtóról, amik a szerelőnél kerültek rá, csak hogy megnyugodjak.

És azt mondtam, a tűzről még lesz szó. Mikor épp ezt a bejegyzést írtam (írom) ugyanott, ahol tegnap este is, tüzek keletkeztek egyszercsak a semmiből. Kis tüzek, nagy füsttel, de néha egész nagy lángokkal. Az egyik domb öt helyen ég, a másik egy helyen, és megint kivárunk, hogy ebből mi lesz.

Másnap megint voltak tüzek. Először azt gondoltuk, talán az a “természetes gáz” ég, amit a katonák említettek, de aztán rájöttünk, valószínűleg csak a pásztorok gyújtogatnak, mert mindig ott volt tűz, ahol éppen jártak.

Ezután még egy napot maradtunk a hegyen. A katonákkal való találkozás után úgy döntöttünk, nem kockáztatunk, inkább továbbállunk, végülis úgyis kiviperáztuk már magunkat. Úgyhogy elindultunk a határ felé. A határátkelés egy olyan élmény volt, amit nem szeretnék megismételni, de sejtem, hogy lesz még hasonlóban részünk…

Stressz a határon

Az egész úgy kezdődött, hogy megint szereztem egy hányós-hasmenős betegséget, így keretes szerkezetet kapott az utazás, mert amikor beléptünk az országba, akkor is beteg voltam és mikor elhagytuk, akkor szintén. Nagyon stresszes volt így róni a kilométereket, hogy random időpontokban azonnali hatállyal meg kellett állni és vécét találni, ráadásul nagyon rosszul is voltam, szóval szenvedtem testileg-lelkileg. Kb. 350 kilométert kellett megtenni, nagyrészt a tengerparton. Szép volt a kilátás, sütött a nap, útközben megálltunk egy kamionos megállóban vizet tölteni is. Vizet mindig a hegyi forrásokból töltünk, szokott lenni rajtuk kút, és abból megtöltjük a kannánat. Itt most egy koszos műanyag cső volt, a patak tele szeméttel, de Edvárd úgy ítélte meg, hogy jó lesz. Ennek később még lesz jelentősége.

Amikor megérkeztünk a török-grúz határra, jött egy határőr, aki nem beszélt angolul, de annyit kinyögött, hogy “madame walk”, azaz ki kellett szállnom a kocsiból és gyalog átkelni a határon, míg Edvárd Ottóval a kocsiban maradt és ők úgy keltek át. Semmilyen jelzés nem volt sehol, azt sem tudtam, melyik épületbe kell menni. Amikor bementem, sehol egy jelzés, emberek tömege a lépcsőn, el se lehetett férni. Látták az útlevelet a kezemben, ők mutatták, hogy menjek fel a lépcsőn. Felmentem, ott sem volt semmi jel, de csak mentem előre, míg megláttam, hogy ott sorakoznak emberek. Volt felirat, hogy turkish passport és all passport, beálltam oda. Ott se beszélt senki angolul. Átmentem az ellenőrzésen, mentem tovább, továbbra sem volt semmi jel, eligazítás, segítség vagy utasítás, csak reméltem, hogy jófele megyek. Még két ilyen és kint voltam a szabadban, ahol taxis hiénák álltak és mindenki bepróbálkozott. Fogalmam sem volt, hova jutottam és hol lesz Edvárd, mert olyan váratlanul és hirtelen jött ez az egész, hogy csak az útlevelem volt nálam, de mindegy is volt, mert Grúziában úgysem tudnék telefonálni. Mindenhol autók és emberek, káosz, semmi jelzés, és a rendőröket vagy határőröket hiába kérdeztem, nem beszéltek angolul és tök flegmák voltak. Végül találtam egy nőt, aki mindössze annyit mondott, hogy wait here. Fogalmam sem volt, hogy értette-e, amit kérdeztem, de eldöntöttem, hogy várok ott, ahol kijutottam, valószínűleg ott fog keresni Edvárd. Közben lefőttem ötször, hogy mi lesz, ha mosdóba kell mennem (a hasam még mindig rosszul volt, és a stressz tovább rontotta a helyzetet, és az, hogy egész nap nem ettem, nem ittam), pénz sem volt nálam. Szóval “kellemesen” telt a várakozás a káoszban. Volt egy motorosruhában lévő nő, aki maga is sokat tekintgetett visszafelé, ahonnan a személyautókat vártuk. Gondoltam rá, hogy most jól összezavarjuk egymást: ő azt hiszi, én tudom, hogy itt kell várni, innen fog jönni az autó, ezért ő is itt vár, és mivel látom, hogy ő itt vár, ez mgerősít abban, hogy akkor tényleg itt kell várni, holott valószínűleg egyikőnk sem tudja, hogy mi van. Mivel idegesen körbekérdeztem az összes fellelhető határőrt, hogy hol van a fehér Ford Transit a barátommal, honnan fog érkezni, ezért amikor eltelt a megfelelő idő, egy férfi határőr odaszólt nekem, hogy na, ott jön a fehér kocsi. Mikor megláttam Edvárdot, nagyon megkönnyebbültem, de utána tudtam meg, hogy ő még ennél is nagyobb kalandokban volt. Egyrészt büntetést kellett fizetnie, mert az egyik török autópályán nem fizettünk, mert nem működött a kapu. A fizetés nem volt egyszerű, mert nem volt nála szinte semmi török pénz, kártyával nem lehetett fizetni és senki nem volt hajlandó neki segíteni. Ott sem volt semmi kiírás vagy tábla és senki nem bezsélt angolul, ezért ott barangolt az irodák között, hogy hol tud pénzt kivenni, hogy befizesse. Végül összeszedte a kocsiban a maradék eurókat és úgy fizette be  abüntetést, ami eredetileg kb. 3 euró lett volna, de mire befizette, ötre növekedett. A következő gond az volt, hogy biztosítást kellett kötni a kocsira, és tudta, hogy szinte semmi pénzünk, hiszen ott hagytuk

a török autószerelőknél, és félt, hogy a maradék pénzünk nem fogja kifutni. Végül ezt is sikerült megoldania és még maradt is 3600 forintunk. Így érkeztünk meg Grúziába, ahol aznap még további nehézségek vártak ránk, amiknek menedzselésére én már abszolút nem voltam alkalmas, de ez már a következő bejegyzés témája lesz.

Ezen a ponton amúgy összeadtuk, hogy mióta úton vagyunk, kb. mennyit költöttünk a kocsira szervizekben, mert egyszerűen nem értettük, hogy van az, hogy indulás előtt azt számoltuk, hogy ha csak Edvárd fizetéséből kell élnünk, akkor is rendben leszünk, ahhoz képest dolgozom rendesen és mégis mindig a nulla forint közelében vagyunk. Az jött ki, hogy csak szerelésre kb. 2 millió forintot költöttünk eddig az út alatt, szóval nem csoda, hogy állandóan le vagyunk gatyásodva.

Nagyon szép volt amúgy a török rész, vissza akarok menni majd egy tavaszi időpontban, amikor nem kell dolgoznom, mert most alig tudtunk megnézni valamit, csak átrohantunk az egészen. Elképesztő tájak vannak és legfinomabb szőlőt, barackot ettük itt. 🥹 Nagy kár, hogy ezt a hatalmas távolságot ilyen gyorsan kellett megtennünk, hogy folyton aggódni kellett a tanítás miatt, hogy hogy lesz internet, hogy kétszer is beteg voltam, hogy végig féltünk a hatóságtól és hogy elvitte megint a pénzünket a szerelés. Nagyon remélem, hogy egyszer, a nem túl távoli jövőben visszajutok és ki tudom élvezni, mert nagyon gyönyörű ország és nagyon megéri meglátogatni. 

Pár kép Törökországból: