Görögország 2025. augusztus

Kedves kutya, gonosz kutya, visszataszító pásztor, őrjöngő pásztor, autószerviz, fogorvos, még több fogorvos, állatorvos, meghiúsult tervek, megint autószerviz, pékség, piac, főzés, filmezés, cipekedés - volt itt minden.

Újratervezés, még mielőtt bármi is történne

Görögországban a hegyre menet a kocsi borzalmas hangokat adott ki, úgyhogy eldöntöttük, nem megyünk fel a hegyre, hanem visszafordulunk és elmegyünk Thessalonikiben egy szervizbe, nem kockáztatunk. Útközben megálltunk egy kávézóban, ahol a pultos kérdezte, hogy eszünk-e vagy csak iszunk, és amikor mondtuk, hogy csak iszunk, akkor többé nem is foglalkozott velünk. Kiszolgált másokat, akik később jöttek, de ismerte őket, ki-be járkált, de tőlünk nem kérdezte meg, hogy akkor mit innánk, úgyhogy felálltunk és otthagytuk a helyet.

Egy forrásnál megálltunk, paradicsomos tésztát főztünk a kukák mellett a hőségben, miközben az aranyos kóborkutyák ott néztek ránk nagy bociszemekkel. Két anyakutya volt és a kölykök, és később feltűnt még egy kutya, de ő nem jött közel. Nagyon sajnáltam őket, borzasztóan mellbe vágott, hogy ilyen körülmények között élnek (holott már korábban is láttam ezt), a szemetet ették, a kocsik között rohangáltak, tele voltak sebekkel és bolhákkal. De láttuk, hogy sokan etetik őket, akárki megállt a kútnál, ha volt étele, adott nekik. De láttam rajtuk, hogy nem csak ennivalóra vágynak, hanem szeretetre, törődésre is. Annyi rosszat tapasztalhattak már, és mégis olyan kedvesek és barátságosak voltak, volt, amelyik még a kocsiba is benézett.

Az Axios-deltában aludtunk, és másnap egyenesen a szervizbe mentünk Thessalonikiben, Edvárd egy ismerőse, Thomas ajánlotta nekünk a helyet. A jobb első kerékcsapágyat kellett cserélni, és még aznap meg is csinálták, ott helyben kivártuk, amíg elkészült. Kutyával nem lehetett bemenni a váróterembe, kint meg nem volt hova leülni, úgyhogy ott tébláboltunk órákon át a hőségben és közben kopogott a szemünk az éhségtől, mert reggeli nélkül indultunk el, és délutánig a szerelőnél voltunk. A szerelés után bementünk a városba, ahol találkoztunk Thomassal, megmutatta az egyetemet, ahol dolgozik, meg bemutatott minket pár kollégájának és elmentünk a mosodába is. Délután negyed négykor jutottunk először ételhez. Aznap épp ünnepnap volt és a legtöbb étterem zárva volt, ezért szendvicset ettünk.

Medvenyomok, aranyos kutya és egy visszataszító pászor

Amikor felértünk a hegyre, csodálatos táj fogadott minket, mert sok fenyőfás rész volt és csodálatos kilátás. A völgyben láttuk a falut és minden este felhallatszott a zene és láttuk a falu fényeit. Rengeteg medvekaka is volt, nagyon szerettünk volna medvét látni, de persze csak tisztes távolságból. Sok szeder volt, a medve is azt ette és mi is ettünk jó sokat.

Volt a táborhelyünknél egy nyáj pár kutyával, és az egyik kutya nagyon aranyos volt, szinte hozzánk szegődött. Kaját direkt nem adtunk neki, de nem egyszer Ottó vizéből ivott és egyszer a kocsiba is bejött. Nagyon kedves, de bohó állat volt, nagyon várta a simogatást, szeretgetést és olyan jókedélyű volt.

A pásztor viszont egy gusztustalan, visszataszító ember volt, elöl-hátul lyukas, koszos ruhákban, büdösen járt és erőszakosan követelte a cigit és a sört. Edvárd végül kávét adott neki, de amilyen undorító volt ez az ember, azt gondoltuk, az a kávéspohár már nem kell nekünk többé.

Ezen a hegyen a Vipera graeca nevű kígyót kerestük, ami Edvárd PhD-disszertációjának témája volt. A táborhelytől sokat kellett mászni és jó kis kaptatók voltak. Volt olyan reggel, amikor én inkább a kocsiban maradtam és aludtam, de Edvárd nem kímélte magát, hatalmas túrákat tett, hogy megtalálja az állatot, de hiába. Egész idő alatt nem találtunk egyet sem. Ezért pár nap után átmentünk egy másik hegyre. Nagyon szomorú volt otthagyni a kedves kis kutyát, de láttuk, hogy a faluból akárki feljött, hozott neki enni és ismerték már.

Medvekaka

Fújtatás kora reggel

A másik hegyen egy sípálya területén tartózkodtunk, ahol volt nyáj is és pásztor is, sok vad pásztorkutyával, szögesnyakörvvel a nyakukon és egyáltalán nem voltak barátságosak, sőt... Minden reggelünk úgy kezdődött, hogy fel kellett mászni egy meredek részen, ahol még nem volt érdemes kígyót keresni, így a cél az volt, hogy minél hamarabb feljussunk, hogy aztán fent, a napsütésben már tudjunk keresni.
Nagyon kimerítő volt ez a mászás reggelente, már ezen kaptatón meg-megálltam, levegőért kapkodva, a fülemben hallottam a szívverésem, közben láttam, hogy Edvárd távolodik, nekem meg ment fel az összes létező stresszhormon-szintem és már hallottam is, ahogy mögöttem jönnek a tomboló pásztorkutyák és Ottót fogják először szétaprítani, hogy lássam, mi vár rám, szóval ettől a képtől mindig újra erőre kaptam és Edvárd is lassított és beértem. Négy-öt ilyen kör és fenn voltunk a domb tetején, ahol lehetett keresni, de én eddigre már nem bírtam mászkálni, mert elhasználtam az aznapra való összes kalóriát és mindent, folyt rajtam a víz, úgyhogy le kellett vetni a pulcsikat és kiinni a kulacsot, aztán pisilni, és ezzel el is ment az a pár perc, ami rendelkezésre állt. Szóval az arány: Edvárdnak 13 vipera, nekem egy, amit vécézés közben láttam meg. 😃 Egyébként ha találunk egy kígyót, felvesszük egy adatbázisba az adatait (koordináta, fajnév, életkor, nem, találás időpontja), ha nem szalad el, akkor Edvárd lő róla pár fűszálas fotót és pár másodperc ismeretség után új kígyók után kajtatunk. 

Jól hangzik, UGYE? 😃

Ezen a helyen egyébént elég sok szemét volt, pár zsákkal össze is szedtünk. A síelők eldobálták a műanyag palackokat és a kávéspoharakat, de voltak egyéb, nagyméretű szemetek is. A műanyag flakonnal az a baj, hogy becsapdázza a bogarakat, akik belepusztulnak a flakonba. Két ilyen, döglött bogarakkal teli flakont is találtam. :( Az egyik épületnél pedig ablaknak csapódott két madár, akik nem élték túl. De fél óra múlva már nyomuk sem volt. Nem tudom, hogy Ottó vagy valaki más ette-e meg, de eltűntek.

A síközpont. Bementünk, vizet kérni az ottaniaktól, de nem adtak.

Ennél az ablaknál voltak a madártetemek

Stratégia a pásztorkutyák ellen

Reggel igyekeztünk úgy időzíteni és arrafelé mászkálni, hogy ne találkozzunk a kutyákkal. De ha nem értünk időben vissza és akkor jöttek haza a bárányok, amikor mi még terepen voltunk, akkor mindig az volt, hogy megálltunk, tisztes távolságban a pásztorkutyáktól, és vártuk, hogy mi lesz. Ők közelítettek, hol lassan, hol gyorsan, aztán a végén a fekete kutya mindig azt csinálta Ottóval, hogy ott volt a közelében, méregette, aztán hirtelen odakapott neki és közben faldosott. Az elején még a fehér és egy másik próbálta védeni Ottót, ők barátkoztak is, amikor ez a fekete nem volt ott, de azóta a fekete becsicskította a többit is. Szóval volt egy ilyen jelenet Ottóval meg a fekete kutyával, aztán az összes kutya lefeküdt elénk, és onnantól türelemjáték volt, ki unja meg előbb. Ha ők, akkor elmentek haza, mi meg maradhattunk tovább, ha mi, akkor elkezdtünk hátrálni, ők meg követtek és hazáig kísértek. Így teltek a kutyákkal a napok.

Próbáltunk mindent, odaszólni, hanggal csitítani, elzavarni, ügyet sem vetni rájuk, elmenni a másik irányba, gyorsan menni, lassan menni, semmi nem vált be, mindig utolértek, odajöttek és csak remélhettem, hogy most sem fogják igaziból megharapni se Ottót, se minket.

A legrosszabb az volt, mikor először találkoztunk velük, mert akkor odajött a pásztor is (kisgatyában került elő a bungalójából) és elkezdett ordítani meg kézzel hadonászni a levegőben, amitől még jobban bevadultak a kutyák. Aztán minket szidott (görögül, de így is értettük), hogy minek jövünk erre, mikor a kutyák őrzik a nyájat, jóhogy támadnak. De basszus, ezek a kutyák akkor is támadtak, ha a szemben lévő hegyről megláttak minket. A következő napokban párszor végignézte a pásztor, ahogy tűrtük a kutyáit (hatan voltak), és nem szólt bele, de nekem óriási para volt minden egyes alkalom. És Edvárd folyton azt mondogatta, hogy "Nyugi! Nyugi", de én rohadtul nem tudtam nyugodt lenni, mikor épp attól kellett félni, hogy hatalmas vadkutyák bármelyik másodpercben széttéphetik Ottót. Ezek  a kutyák arra vannak a hegyeken, hogy megvédjék a nyájat a farkastól, medvétől, és nem kételkedem benne, hogy képesek rá. Az a szerencse, hogy Ottó mindig észnél volt és nem állt neki emberkedni, mint ahogy máskor szokott, tudta, hogy a többiek erőfölényben voltak. Szegényt úgy sajnáltam mindig, mikor nekirontott a fekete, ő meg lassan lépkedve bearaszolt mögénk.

Ez a kutyahelyzet akkora félelmet oltott belém, amit sajnos magammal vittem a következő helyekre is, és innentől kezdve mindenhol rettenetesen féltem a kutyáktól, még a kígyózásról is lemondtam inkább, csak ne kerüljek a látóterükbe.

A hegyen egyébként elképesztően sok szemét volt, amit csak tudtam, összegyűjtöttem, de sokkal komolyabb erőfeszítések kellenének ahhoz, hogy megszabadítsuk a hegyet a szeméttől. Úgy láttam, hogy a legtöbb szemetet a síelők termelték, kávéspoharak és üdítősflakonok voltak szanaszét. A műanyag flakonok különösen veszélyesek, mert becsapdázza a bogarakat, akik nem tudnak kijutni és ott pusztulnak el. Két olyan flakont is találtam, ami tele volt bogártetemekkel. 

Újra Thessalonikiben

Miután kibalhéztuk magunkat a kígyókkal, elindultunk újra Thessaloniki felé, mert fogorvoshoz és állatorvoshoz akartunk menni és találkozni újra Thomassal. Útközben a kocsi azt írta ki, hogy “engine service now”, ami elég szigorú figyelmztetésnek hangzott, úgyhogy beterveztük a szervizlátogatást is.

A nagy kocsival lehetetlen volt parkolóhelyet találni a városban, úgyhogy rögtön félórás késéssel kezdtünk a fogorvosnál, akit szintén Thomas szerzett nekünk. A fogászat meglepően modern volt, például ott helyben, a székben ülve megcsinálták a röntgent, nem kellett sehova járkálni és közben fent a plafonon lehetett nézni a tévében a természetfilmet. Én csak általános fogászati csekkolásra mentem, de úgy találták, hogy érdemes egy tömésemet kicserélni, és mivel itt beszéltek angolul meg tök megbízhatónak tűnt a hely, úgy voltam vele, hogy oké, csináljuk. Nem sejtettem, mi lesz ennek a következménye…

Az állatorvosnál minden simán ment, Ottó megkapta a szokásos éves oltásait, aztán mentünk a szervizbe. Hogy, hogy nem, már megint teljesen éhesen mentünk, ráadásul azt mondták, egész hétre ott kell hagyni a kocsit. Azon a héten pont szabadságon voltam, vagyis az volt a terv, hogy nem lesznek magyaróráim és semmilyen egyéb munkát nem fogok végezni. Már hetekkel előtte kikapcsoltam arra a hétre a naptáram és nagy terveim voltak. A szervizben ez teljesen szertefoszlott, mert szinte minden, amit csinálni szerettem volna, azt a hegyen lehetett volna. Ráadásul bajban voltunk amiatt is, hogy ha otthagyjuk a kocsit, hogy jutunk vissza a városba, mert kellett menni vagy 30 kilométert és taxiszolgáltatás nem volt. Végül elmentünk a nagy kocsival a szállásra, amit kivettünk, Edvárd visszament a kocsival és Thomas értement és visszahozta. 

Ottó türelmesen vár a szerelőnél

Kihozni a maximumot

Ha már így alakult, próbáltuk a városi tartózkodásunkból kihozni a legjobbat. Filmeztünk, mindennap tusoltunk, ami már nagyon ránkfért, mert egy hónapja nem tusoltunk, Ottót is megfürdettem, az ágyát is kimostam, sőt, a ruháinkat is kimostuk a szállás mosógépével, és aztán az galéria korlátjára meg mindenhova teregettünk. Egyik reggel vettünk a pékségben egy napraforgókrémmel töltött fánkot és még egy süteményt, ezekkel kimentünk a tengerpartra és ott reggeliztünk, miközben néztük, ahogy mások futnak. Ottó barátkozott egy virgonc vizslával is. Voltunk a piacon is, őrült jó dolgokat tudtunk beszerezni, és nagyon élveztem, hogy bár ők görögül, mi magyarul beszéltünk, mégis mindent megértettünk. Vettünk zöldséget, gyümölcsöt, friss halat és garnélát is, és a szálláson lévő sütőben készítettük el. Az air fryer használatának érdemes lett volna utánanézni, de mindegy, végülis ettünk. Filmeztünk is, voltunk boltban, mert a főzéshez kést kellett venni, mert a szálláson nem volt, akkor vettük azt a szép tigrises, dzsungeles kulacsot nekem és gyertyát meg gyújtót, hogy este tudjunk gyertyafénynél vacsorázni. 

Szóval, jól múlattuk az időt, de nekem a fogamnál nagyon fájni kezdett az állkapcsom és bedurrantak a nyirokcsomóim is, úgyhogy másfél nap aggódás után végül visszamentem a fogászatra, ahol a fogorvos is nagyon megijedt, de fogalma sem volt, mi lehetett a baj. Mindenesetre, adott egy gélt, és megkért, hogy amíg a városban vagyok, mindennap menjek vissza. A gél marhára csípett, de másnapra már jobb lett, úgyhogy elég volt csak egyszer vagy kétszer visszamenni.

Közben a szállásunkat el kellett hagyni, mivel csak csütörtökig foglaltuk le, mert először úgy volt, hogy csütörtökön visszakapjuk a kocsit, aztán pénteket mondtak, úgyhogy foglaltunk egy másik szállást és a nagy melegben, két nagy táskával, két nagy szatyorral, kajás cuccokkal és egy kisebb szatyorral, valamint Ottóval két kilométert gyalogoltunk a városban, hogy átérjünk a másik szállásunkra. Közben órám is volt, és utolsó pillanatban találtunk helyet, egy smoothie-bár teraszán, ahol (mint bárhol máshol a városban) olyan zaj volt, hogy alig hallottam valamit az órából, katasztrofális volt, de nem akartam elhalasztani, mert nem volt hova. A cuccaink addig kint vártak a ház mögött, a galambszaros teraszon, mert a szobát még nem foglalhattuk el, és reméltem, hogy senki nem talál rájuk, mert nem akartunk és nem is bírtunk már többet cipekedni. 

Este megnéztük a naplementét a tengerparton, Edvárd levágatta a haját, kiderült, hogy a kocsi mégis elkészült csütörtökre, de már nem akartunk kapkodni és a szállás is ki volt fizetve, úgyhogy eltöltöttük a maradék időt, hatalmasat aludtunk és utána indultunk tovább. Egyébként a kocsin az intake (szívósor) volt elfáradva, azt kellett cserélni, ami 550 euróból kijött, aminek örültünk, mert rosszabbra számítottunk.

Random képválogatás a kimaradt képekből

Koszovó 2025. július

Az olaszországi Campo Imperatorén töltött csodás időszak után elindultunk Bari irányába, és megálltunk a tengerparton a Vipera aspis hugii miatt. Egy kempingben aludtunk, és a következő nap kinéztünk Ottóval a tengerpartra, ahol iszonyatos tömeg és hőség volt. Hamar úgy éreztük, hogy a hegyi időjárás uán egyszerűen bírhatatlan a meleg, szóval lemondtunk a Vipera aspis hugii-ról, gyorsan döntést hoztunk és megvettük a jegyet az aznap este induló, DNV Antares nevű hajóra. Az eredeti terveink szerint még egy hetet maradtunk volna, de a meleg miatt esélytelen volt. A hajó egy menetrendszerinti járat volt Bari (Olaszország) és Durrës (Albánia) között. A sokemeletes hajó 180 méter hosszú, 25 méter széles és 31 ezer tonnás volt. Éjfélkor indult és reggel kilenckor szálltunk le róla. Az utazás gond nélkül telt, Ottó szépen végigaludta az utat. Másnap délelőtt megjártuk a piacot Albániában, ahol beszereztük a legfontosabbakat: az isteni helyi olívabogyót, zöldségeket, halat és garnélát, majd folytattuk az utunkat Koszovó felé. Koszovó eredetileg nem szerepelt az úticéljaink között, de úgy gondoltuk, miért ne, és nagyon jó döntésnek bizonyult. 

A Šar-hegységben töltött egy hétünk során 1900 méter fölött táboroztunk. Az első három napunk ködösen és hűvösen telt, de egyáltalán nem bántuk, mert mindkettőnknek sok munkája volt, és így legalább nem vágytunk annyira ki a terepre. Az autóban hajnalra 11 fokra hűlt a levegő, sokat fáztunk, Ottót pedig be kellett takargatni az ágyában.

Az első napokban minden reggel megjelentek a rendőrök, hogy megkérdezzék, mit csinálunk itt. Edvárd mutatott nekik pár viperás fotót, és utána békén is hagytak minket.

Mivel július 31-én volt a születésnapom, de aznap végig dolgoztunk, úgy döntöttünk, másnap egész nap túrázni fogunk. Ez annyira jól sikerült, hogy végül három napon át minden nap 7–9 órát túráztunk.

Nagyon szerencsések vagyunk, mert a három nap alatt összesen 12 karsztviperát (Vipera ursinii macrops) és három keresztesviperát (Vipera berus bosniensis) találtunk és pár vedlést is. De nemcsak a kígyókkal törődtünk, figyeltük a kígyászölyveket, sáskákat, lepkéket, hernyókat, pókokat is. Gyönyörködtünk a tájban, a naplementékben és a csillagos égben. Néztük, hogyan képződnek és oszlanak szét a felhők. Jókat piknikeztünk, és rendesen elfáradtunk minden nap végére.

Volt néhány para élményünk is. Például észrevettük, hogy éjszakánként rendszeresen megjelenik több autó, és valószínűleg valamilyen üzletelés folyik, feltehetően a Koszovó-Észak-Macedónia határ közelsége miatt. Egyik este, amikor az egyik autó észrevett minket a sötétben, elindult felénk, majd lekapcsolta a fényszórókat és így haladt tovább. Az első napokban ettől még aggódtunk, de mivel soha semmi nem történt, idővel megnyugodtunk és elfogadtuk, hogy ez itt valószínűleg normális.

A másik ijesztő élmény a hatalmas pásztorkutyákhoz fűződik. Mi annyira nem féltünk tőlük, de Ottó miatt aggódtunk. Szerencsére ő nagyon okosan viselkedett: megszagolták egymást a kutyákkal, aztán mindenki ment a dolgára.

Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt a három napot ilyen jól ki tudtuk használni, egész nap kint lehettünk, és végre “dúskálhattunk” a viperákban – hiszen nagyon ritka, hogy egy nap akár ötöt is találjunk. Koszovó mindkettőnknek új ország volt, és most egyértelműen felkerült a kedvenc helyeink listájára.